2017. március 11., szombat

FONTOS!

Sziasztok!

2 év után újra itt vagyok, viszont nem azért írok, mert folytatni szeretném a blogot. Nem fogok kifogásokat keresni, egyszerűen nincs időm, se kedvem már ezt csinálni.
5SOS és Ashton miatt kezdtem el blogokat fordítani, amik közül az összes befuccsolt, mert rájöttem, hogy ez nekem nem megy. Vagy meguntam vagy nem volt rá időm, viszont most már szívem se lenne ezt folytatni, hiszen akármilyen kedves emlékek maradnak ezek mind nekem, már nem állnak a fiúk olyan közel a szívemhez, mint régen.
Köszönöm mindenkinek, aki támogatta a blogot, várta a részeket, véleményt mondott és azoknak is, akik megkerestek a blog folytatásával. Nagyon szépen köszönöm!
Viszont, ha valaki ezt bármilyen úton-módon látja, ahhoz lenne egy kérdésem/kérésem.
Mivel említettem, hogy milyen fontos volt számomra ez a blog, annak ellenére is, hogy ilyen hamar befejeztem, nem szeretném ezt az egészet így itt hagyni.
Nem, én nem fordítanám tovább a blogot, de talán valaki közületek igen. Nagyon örülnék, ha valaki tovább tudná vinné a történetet és befejezné nektek Ashton és Brooke sztoriját. Őszintén nem néztem utána, hogy van-e valaki, aki szintén fordítja/lefordította-e már ezt, de ha van köztetek, olyan aki jó angolos (olyan szinten, hogy mindent megért és még normálisan meg is tudja fogalmazni), akinek van rá elegendő ideje és olyan aki elkötelezett annyira, hogy nem adná fel, hanem tényleg végig vinné a történetet, azt kérem, hogy írjon e-mailt a christie.brown02@gmail.com -ra.
Ezt a posztot kint fogom hagyni egy jó pár hónapig, viszont ha nem kapok semmilyen e-mailt, akkor a blog törölve lesz. Remélem akad legalább egy ember, akinek odatudnám adni ezt mind, de ha nem, akkor nem.

Nagyon szépen köszönök mindent,

Christie, xx

2015. július 24., péntek

| Tizenegyedik rész |

A hét többi része elég gyorsan eltelt. Nem volt sok munka és azon a héten már nem kellett többször korrepetálnom Ashton-t, ami mindenképpen egy nagyon jó dolog volt azután, ami a múltkor történt. Még mindig nagyon rosszul érzem magam, hogy a szüleiről kérdeztem. Nem akartam, hogy mérges legyen, de egyáltalán miért kellett annak lennie? A tény, hogy annyi minden van, amit nem tudok erről a fiúról, nem hagyott nyugodni. Nem tudom, hogy miért törődtem ennyit vele, de tettem. Olyan volt, mintha egy teljesen másik oldala is lenne ennek az idegennek, amiről senki se tud és ez zavart. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne gondoljak Ashton-ra, miközben szombat reggel apukám irodájába mentem dolgozni. Szakmai gyakorlaton volt ott, és nem kaptam fizetést. A terv az, hogy apukám cégénél fogok dolgozni, amikor betöltöm a 18-at, szóval miért ne készüljek fel rá?

„Na hogy megy a korrepetálás?” Kérdezte apa, miközben az irodájához vezettünk azon a reggelen. A hasam ugrott egy kicsit. „Jól.” Válaszoltam, kinézve az ablakon.

„Ez szépen fog kinézni a főiskolai önéletrajzodban, ugye tudod?” Beszélt tovább apa. Próbáltam nem mutatni, hogy mennyire felbosszant erről beszélni. Odafordultam hozzá és rámosolyogtam. 

„Tudom!” Mondtam boldogan.

Végre megérkeztünk apám irodájába. A következő 4 órát a szokásos dolgokkal töltöttem: takarítás, papírok rendezése, apa munkatársainak kávét hozni. A szokásos. Próbáltam a ma esti randimra koncentrálni. Mit fogok felhúzni? Mit fogok mondani? Sose voltam olyan, aki sűrűn menne randizni. Igazából sose voltam még rendez randevún. A munkaidőm túlságosan is hamar ért véget. Itt volt az ideje, hogy készülődjek az estére. Amint hazaértem, átrágtam magam a szekrényemen, hogy találjak valami csinosat. Egy fekete ceruzaszoknya és egy pink blúz mellett döntöttem. A ruhákat kifektettem az ágyra és vettem egy gyors zuhanyt. Anya segített begöndöríteni a hajamat, mivel nagyon jó volt benne. Egy kevés szempillaspirált és pirosítót raktam magamra és mielőtt észbe kaphattam volna megszólalt a csengő.

Idegesen mentem le az ajtóhoz. „Ooooo, ez a barátod?“ Incselkedett a kisöcsém. Arrébb toltam és kinyitottam az ajtót. Nick-en egy kék inget viselt, fekete farmerral es conversel. Nagyon helyes volt.

„Wow.” mondta. „Dögös vagy.”

 Nevettem, majd beengedtem. Anya jött le a képcsőn. Oh csodálatos. Ránéztem és a játszd jól nézést adtam neki. „Hello!” Üdvözölte. Nick megrázta a kezét, mint egy úriember. Csodálkozva néztem, hogy milyen jó modorral beszél anyámmal. Valami, amit Ashton sose tenne meg. Mondta egy hang a fejemben. Gyorsan elhessegettem a gondolatot; nem kéne Ashton-ra gondoljak ma este. Percekkel később Nick fordult oda hozzám. „Indulhatunk?” Kérdezte kedvesen. Bólintottam, majd belékaroltam és elköszöntem anyától. Lementünk az elülső udvar lépcsőin, ami a kocsijához vezetett. Egy fekete Escalade volt, egy nagyon szép darab, meg kell mondjam. Az öreg piros kisteherautóra gondoltam, amin egy aprót nevettem, de vissza is szívtam, mert tudtam, hogy Ashton nem tehet arról, hogy olyan autója van.

„Hova megyünk?” Kérdeztem. Nick behuppant a sofőrülésre, én pedig kinyitottam a nehéz kocsiajtót, majd beküzdöttem magamat a nagy autóba. „Megvagy?” Bólintottam és végre becsatoltam magam. 

„Olyan helyre viszlek, ahol valószínűleg még sohasem voltál.” Mosolygott Nick, miközben elindultunk. Csendben utaztunk egy kis ideig, aztán elkezdett beszélgetni, ahogy a fősávra értünk. 

„Eddig hogy tetszik itt?” Kérdezte. Az elhaladó fényeket néztem az ablakból. Vegas egy tényleg gyönyörű látvány volt este. Rengeteg neonlámpa, ami olyan szavakat világított ki, amiknek nem sok jelentésük volt. Ég halványlila színű volt, a majdnem teljes hold már most sütött. „Tulajdonképpen nagyon jó itt.” Mondtam. Folytatta a kérdezgetést, amitől fontosnak éreztem magam. Egyszer csak megérkeztünk egy étterem elé, amelyiket még sosem láttam. „Roy’s.” Mondta Nick. „Ez hawaii étel.”

„Ooo” Mondtam, majd kiszálltam az autóból. Bementünk az étterembe és egyből meglepődtem, hogy milyen elegáns ez a hely. „Thames.” Mondta Nick, a nő végignézett a foglalásokon és fogott két menüt a halomból. „Kövessenek.” Mosolygott.

Utána mentünk az étterem nagy terembe, ahol egymással szembe leültünk. A pincérnő odaadta az étlapokat és elment. „Wow.” Mondtam miközben körbenéztem.

„Tetszik?” Kérdezte Nick. Idegesen bólintottam. Nem éreztem kellemesen magam, de nem szóltam semmit. Már az étlapból ítélve meg tudom mondani, hogy ez az étterem nagyon drága és egy nagyon nagylelkű volt tőle, hogy elhozott ide.

A következő egy órát beszélgetéssel töltöttük.

Egy furcsa érzés keletkezett a hasamban és nem voltam benne biztos, hogy miért. Talán csak az volt, hogy nem voltam hozzászokva az ilyen randevúkhoz. Az este további részében kezdtem jobban érezni magam és az étel is nagyon finom volt. Mielőtt észrevettem volna, Nick már a számlát kérte.
Amint a kocsiba voltunk muszáj volt megkérdeznem. „Mennyi volt a vacsora?” Bénának éreztem magam megkérdezni, de rosszul éreztem magam.

Nick elnevette magát. „Bébi, ne aggódj emiatt. Csak 145 dollár volt.”

Majdnem kiesett a kezemből a telefon. 145 dollár két ember számára? Bűntudat süvített végig rajtam. Sóhajtottam.

„Brooke, ne aggódj ez miatt. A családom iszonyú gazdag.” Mondta Nick.
Ezek a szavak nem éppen ’kedvesen’ jöttek le nekem, de vállat vontam és újra meg újra megköszöntem neki.

• Ashton szemszöge •

Az alkohol úgy ütött meg, mint egy téglafal. Olyan volt, mintha nem tudnám hogy hol a francba vagyok, de a hideg sivatagi levegő nagyon jól esett a lüktető adrenalinnal az ereimben. Kint voltam az este, mint ahogy általában szoktam szombatonként. Én és néhány barátom kint voltunk ennél a kanyonnál, a szabadban a legjobb barátom Michael házánál… Ez volt a legjobb hely a drogozáshoz és iváshoz.

„Hé, adj egy cigarettát.” Motyogtam. A karom Leila-ra lógattam, aki mellettem állt. Alacsony volt, a szőkített haja pedig csak a feléig ért a felkaromhoz. Istenem, nagyon dögös volt. Meggyújtottam a cigit és beszívtam, gyorsabban vert a szívem és a pupilláim kitágultak a füsttől.

„Lassíts le ottan.” Nevetett Leila, ahogy kivette a kezemből a félig megivott skót whiskeyt. A fejét nekem döntötte, ahogy ivott belőle. Visszavettem tőle és beraktam a hátizsákomba. Ez egy lopott üveg volt és az utolsó dolog amit akartam, hogy a rendőrök megjelenjenek és ne csak egy 17 éves részeget találjanak, de egy részeg 17 évest, aki ellopta az alkoholt, amit birtokol. Az este folytatódott, én pedig azt vitattam, hogy menjek-e haza vagy sem. Egy részem tényleg menni tudna egy könyvért most. Basszus, olyan gáz vagyok. Ittam még egyet a whiskey-ből, hogy magamhoz térjek.

„Ash,” Mondta Leila. Lenéztem, hogy a szemébe nézhessek. Ahogyan ’Ash’-nek szólított, nagy sexi volt. „Mi?” Kérdeztem.

„Gyere át a házamhoz.” Mondta. Gondolkoztam rajta, és hogy milyen kibaszott jó lenne.

• Brooke szemszöge •

Odaértünk a kocsifelhajtónkhoz és Nick segített kiszállni az autóból, hál’ Istennek. Megnéztem a telefonomat, hogy lássam már fél 11 van. „Nagyon szépen köszönöm,” Mondtam, ahogy odaértünk az ajtóhoz. „Csodálatosan éreztem magam.”

„Én is elképesztően éreztem magam.” Mondta Nick. Mindkét a kezemet a sajátjába vette, melegek voltak és egy bámulatos érzés tört rám. Belenéztem a szemeibe, szép barnák voltak, majdnem olyanok, mint az enyémek. Már a nézéséből megtudtam mondani, hogy mit készül csinálni, és éreztem, ahogy pánik urrá lesz rajtam. Sohasem csókolóztam még senkivel. És tudtam, hogy ma este ez változni fog. Éreztem, hogy az idegesség üvölt, hogy ne csináljam, de nem hallgattam. Eldöntöttem, hogy most vagy soha. Odahajoltam és összekulcsoltam az ajkam Nick-ével. Puha volt és finom volt, mint egy altatódal. Olyan érzés volt, amilyent még nem éreztem eddig, nagyon kellemes volt.

• Ashton szemszöge •

„Basszus, Ashton.” Nyögött Leila a nyelveink között. Még fél perce se voltunk a hazában, de már nem tudtam tovább várni. Az alkohol az ereimben irányította a legtöbb cselekedetemet, amit tudtam, de nem igazán érdekelt. Körbefogtam a karjaimmal a nagymellű testét és becsúsztattam a kezeimet a fenekéhez. A nyelveink harcot vívtak, miközben a már izzadt testünk a falhoz volt nyomva. „Hol… vannak a… a szüleid?” Leheltem.

„Ki a francot érdekli.” Válaszolt. Felcsúsztattam a kezem a melleihez, majd kikapcsoltam a melltartóját, ahogy a kezei a nedves hajamat húzták.

• Brooke szemszöge •

Elhúztam az ajkaimat Nick-étől és rámosolyogtam. Ő is visszamosolygott. „Majd hívni foglak ismét.” Mondta. Jóéjszakát kívántam és adtam még egy ölelést neki. Néztem, ahogy visszasétál a kocsijához, aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Az ajtónak dőltem, majd lecsúsztam rajta, egy nem mindennapi érzés áradt végig rajtam.
Végre, az első csókom… annak ellenére, hogy nem éreztem olyan boldognak magam, mint amilyennek vártam, gondoltam majd később fog megtörténni. Talán csak nem tudtam még felfogni…, igen ennek kell lennie. Összeszedtem magam és fáradtan felmentem a lépcsőn, egyből az ágyra omolva, amint beértem a szobámba.

• Ashton szemszöge •

Kinyitottam az otthonom ajtaját, majd egyből be is csuktam, így nem ébresztem fel Nagyit. Felkapcsoltam a már majdnem hallott fényt a kanapé fölött és rázuhantam a göröngyős párnára. Összefeküdni Leila-val nem segített kijózanodni, mint ahogy gondoltam fogok. Szerencsére Michael elég stabil volt, hogy felszedjen és visszahozzon. Egy ideig ültem, a fejem gecire fájt. A hőmérséklete ma elég rossz volt a háznak. Levettem a csőnadrágom és felvettem a rövidnadrágomat, majd visszaestem a kanapéra. Megfogtam a ’Nagy Gatsby’-t és kinyitottam a 6. fejezetnél. 4 fejezettel előrébb voltam. „Daisy egy kibaszott idióta.” Motyogtam magamnak. Ledobtam a könyvet és beletúrtam a hajamba. Csak 1:30 volt, én meg már iszonyúan fáradt voltam, de nem tudtam, hogy miért. Becsuktam a szemeimet és arra gondoltam, hogy Brooke biztos végig tanulja az éjszakát. Elnevettem magam.

••••••••••••••••••

Sziasztok!
Meghoztam az új részt egy 'kis' idő elteltével. Sajnálom, hogy eddig nem tudtam hozni, csak a gimnázium első éve kicsit húzós volt és egyszerűen nem tudtam fordítani. Nem tudom, hogy a jövőben hogy fognak jönni a részek, de a történet lassan kezd beindulni, így jobban fog menni az írás is + több kedvem is lesz hozzá, de nem akarok ígérni új részt a következő hétre vagy az utáni hétre, mert nem tudom, hogy lesz időm/kedvem, de megteszek minden tőlem telhetőt és nagyon szépen köszönöm, akik eddig kitartottak a blog mellett és még itt vannak. :)
Remélem tetszik a rész. Jó olvasást!

Christie, xx

2015. március 7., szombat

| Tizedik rész |

Sziasztok!
Igazából már nem szeretnék semmit írni, hogy miért hoztam később a részt, mert ez mindegy, a lényeg úgyis az, hogy ismét késtem és gondolom haragszotok rám. Ez a rész már kicsit érdekesebb, mivel Ashton szemszögéből is van írva nagyon kevés, de egy picit beleláthattok az ő múltjába is. Remélem tetszeni fog a rész és nem ígérem meg, hogy jövő héten lesz rész, mert akkor biztos, hogy nem fogom hozni és titeket is cserbenhagylak – ismét -, de lehet, hogy majd megleplek titeket vele, viszont egy biztos, ennyit már nem kell majd várnotok a részre. 
Christie, xx
••••••

Mielőtt észbe kaptam volna, már szerda volt. Második, negyedik és hatodik órám volt aznap és korrepetálnom kellett Ashton-t iskola után. Besétáltam a suliba, hogy találkozzak a barátaimmal a szokásos helyünkön. „Haliii!” Üdvözöltem őket.

„Helló kedves.” Viccelődött Jessie, mire meglöktem egy kicsit. Elnéztem mellette, látva, hogy Nick néhány focis barátjával sétál. Találkozott a pillantásunk és egymásra mosolyogtunk. Nevettem és inkább félrenéztem. „Ti srácok olyan édesek vagytok és még mindig nem mentetek el egyszer sem randizni.” Mondta Amanda. Hamarosan becsengettek és mielőtt felfoghattam volna vége volt az első órámnak.

A második óra hamar eltelt, ahogyan a negyedik is. Nagyon könnyű órák voltak. A hatodik órám angol volt Jessie-vel… és Ashton-nal. Jessie és én bementünk Mr. Perkins termébe, miután becsengettek az ebédszünetről. Hátramentünk és leültünk a helyünkre és vártuk, hogy az osztály többi része is megérkezzen. „Jó napot osztály!” Mondta Mr. Perkins, majd elkezdődött az óra. A szemeim a terem végébe vándoroltak. Nem tudom miért, de odavándoroltak. Ott volt Ashton, lerogyva a székében, a lábaival idegesen dobolva a padlón, a fejét a kezén pihentetve. Hihetetlenül unottnak nézett ki.  „…Elkezdjük a ’Nagy Gatsby’-t.” Hallatszódott Mr. Perkins hangja. Amint a szavak elhagyták a száját, Ashton feje felpattant és érdeklődés csillogott meg a mogyoróbarna szemeiben. Visszafordítottam a fejemet, hogy lássam Mr. Perkins könyvmásolatokat ad ki. Nem olvastam még el, de hallottam már róla és mindig is el akartam.

Kaptunk néhány háttér információt a könyvről és elolvastuk az első fejezetet. Kicsit zavaros volt. De, a csengő megszólalt és én máris leráztam a vállamról a már most zavaros könyvet. Körülnéztem a teremben, csak hogy lássam Ashton sehol sincs. Azt hiszem ez egy jó dolog figyelembe véve, hogy utálnám, ha Jessie meglátna vele távozni. „Héj, mennem kell korrepetálni.” Mondtam, ahogy én és Jessie elhagytuk az osztályt. „Rendben, érezd jól magad!” Mondta és adott egy gyors ölelést. Átvergődtem az összes gyereken, akik az udvaron voltak és a parkoló felé vettem az utam. Körbenéztem, amíg meg nem láttam a koszos piros kisteherautót nem túl messze. Sietősen arra vettem az utam és láttam, ahogy Ashton a motorháztetőnek dől, és egy füstfelhő csúszik át az ajkai között. Bizonyos szinten megrémített.

„Szia.” Mondtam csendesen. Ashton bólintott és bepattant a sofőrülésre. Reszketve beültem az anyósülésre, táskámat magamhoz szorítva. „Nem zavar, ha teszek be zenét?” Kérdezte.

 „En-”

„Igazából nem érdekel.” Szakított félbe. Sóhajtottam, ahogy bekapcsolta a rádiót. Egy ismerős, mégis ijesztő hang szólalt fel a hangszóróból. Nirvana. Apukám szereti ezt a bandát. Ahogy mentünk, néha odapillantottam Ashton-ra a szemem sarkából. Füstöt fújt ki akkor és még most is, miközben a kormánykereket kocogtatta (az igazából nagyon nagy) kezeivel. A füst kelletlenül töltötte meg a tüdőm és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy úgy látszódjon, nem zavar. Ahogy a zene kifelé hallatszódott a nyitott ablakon észrevettem, hogy csúnya pillantásokat kapunk az elhaladó autósoktól. Próbáltam nem bántottnak tűnni; nem igazán voltam hozzászokva.

Tovább vezettünk, míg ki nem érünk a városból és koszos úton továbbmentünk, ami az otthonához vezetett. Itt volt a kicsi, szomorú lakókocsi, egyedül. „Itt vagyunk.” Mormolta Ashton, ahogy leparkolt. Követtem befelé. „Nagyi?” Mondta Ashton, miközben kinyitotta az ajtót. Egy kis boldogság szállta meg a szívem a tényen, ahogy a nagymamáját hívja ’Nagyi’.
Irene kisétált a hátsó szobából és arca egyből felvirult. „Szia Ash!” Mondta boldogan és egy ölelést adott neki. Nekem is adott egyet. Ő tényleg egy nagyon aranyos kis nő volt. „Rohannom kell a munkába, esetleg elvihetem az autót?” Kérdezte. Ashton bólintott és átadta neki a kulcsot, aztán elment.

„Bocs az ölelésekért.” Mondta.

„Nem, semmi baj,” biztosítottam. „Nagyon édes.”  

Ashton vállat vont él elkezdett kutakodni a hátizsákjában. Átment egy csomag cigarettát egy fejhallgató felett. Végül megtalálta, amit keresett: egy papírlap. Odaadta nekem. Egy geometria dolgozat. 46% -os.

„Tanultál?” Kérdeztem tőle.

„Nem.” motyogta. „Nehéz.”

„Tudom, de… nem próbálhattad volna esetleg meg?”

„A-a.”

Sóhajtottam, de folytattam a segítséget. Végigmentünk azokon, amiket nem tudott és úgy tűnt, mintha megértette volna. Adtam neki néhány feladvány gyakorlásként, míg én elkezdtem a második fejezetet a ’Nagy Gatsby’-ből, ami az angol leckénk volt. Csendben maradtunk egy ideig. Elkezdtem egyre összezavarodottabb lenni a könyvel kapcsolatban. Nem volt semmi értelme.

„Mi…?” Mondtam magamnak, ahogy olvastam.

„Nem olyan zavaros a könyv, mint amilyennek látszik.”

Felnéztem és láttam, hogy Ashton rám bámul. Nem mondtam semmit, ő tovább beszélt.
„Az első rész elég alap. Nick Carraway a srác, aki elmeséli az egészet. Miután West Egg-be költözik, barátja lesz a Gatsby fiúnak, ami elég rohadt titokzatos, azt kell mondanom.”
Csendben maradtam. Én nem értettem meg a könyvet, amit ő igen és ez kíváncsivá tett, de nem tudom miért.

„Bocs, lehet azért van, mert túl sokszor olvastam már el.”

 „Igen?”

„Ja. Fitzgeralrd elég jó író, sokat olvastam tőle.” Egy ideig elhallgatott. „Anya olvasta nekem ezt a 
történetet, mikor fiatalabb voltam. Nem tudom miért, mert semmi értelme nem volt számomra akkoriban.”

• Ashton szemszöge •

 Fáj kimondani ezeket a szavakat. Fáj olvasni ezt a hülye könyvet. Anyára emlékeztet. Még mindig emlékszem rá, hogy mellette ültem a kanapén, miközben ő hangosan olvasta. Akkor a szavaknak nem volt értelmük számomra. Az évek alatt, újra, újra és újra olvastam, sok értelme volt. Főleg miután költöztem, kibaszott értelmes volt.

„Oh,” mondta Brooke. „Értem már. Most már elég jól értem, éppenséggel. Köszönöm.”

• Brooke szemszöge •

Sosem gondoltam volna, hogy Ashton könyvet olvas. Vagy akármit. Biztos megjátssza, hogy okosabbnak tűnjön. De most, hogy elmagyarázta az első fejezetet, el kell mondjam, hogy sokkal jobban értem. A szoba megint csendbe borult. Azon gondolkodtam, amit Ashton mondott. ’Anya olvasta nekem ezt a történetet, mikor fiatalabb voltam.’ ez elgondolkodtatott, hol van az anyja? Hol van az apja? A gondolataimat Ashton hangja szakította félbe.

„Kész.” Csúsztatta oda a papírt nekem, megnéztem a munkáját. Az összes rossz volt.

„Szerintem elfelejtetted a legfontosabbat,” mondtam. „Egy háromszög szögei mindig 180°-ot adnak ki.”

Ashton felnyögött, míg én a következő 20 percet azzal töltöttem, hogy megpróbáljam elmagyarázni neki. „Oké, elég.” Mondta végül. Megnéztem a telefonomat és láttam, hogy már csak 10 perc van vissza, aztán mennem kell. Nem sok mindent tudunk csinálni ennyi idő alatt. Sóhajtottam és bólintottam. Kihúzta a telefonját és cigarettát és meggyújtotta. A már így is forró szoba hőmérséklete úgy tűnt, mintha még menne feljebb. Nem tudtam hova nézzek, így a telefonomra néztem, hogy úgy tűnjön nem zavar az udvariatlansága. Úgy döntöttem kérdezek tőle dolgokat. Nem tudom, úgy érzem nem tudok semmit erről a gyerekről.

„Mióta laksz itt?”

Megállt az írásban és gyakorlatilag semmire se nézett. „Fogalmam sincs.” Mondta, kezeit a fejéhez hozva. Az ujjai átfutottak a világosbarna haján és összeráncolta a szemöldökét. Talán 5 éve. Mióta 12 vagyok.”

„Honnan jöttél?”

„Sydney. Miért érdekel?”

Összezavarodtam. Ausztráliából jött?

„Csak kíváncsi vagyok,” vágtam rá. „Akkor gondolom elvesztetted az akcentusod?”

„Nem,” válaszolt. „Elrejtem, így semmilyen kíváncsi ember, mint te nem kérdez róla.” Mondta az akcentusán, a valódi akcentusán, hogy megmutassa, tényleg csak elrejti. Személy szerint, én úgy gondolom az akcentus elég menő volt. Bólintottam.

Tudom, hogy nem kéne ezt kérdeznem, de a szavak kicsúsztak a számon. „Hol vannak a szüleid?”
Ashton roskadt teste, azonnal kiegyenesedett. A lángoló szemei egyen az enyéimbe néztek. Dühös erek pattantak ki a nyakán. Megbántam, amit mondtam. Halálra voltam rémülve.

„Kibaszottul soha többet ne beszélj a szüleimről.” Mondta. Ahogy a szavakat mondta, nagyon furcsa volt nekem; a hangja olyan volt, amit még soha nem hallottam ezelőtt. Volt benne harag, düh és teljes szomorúság. A szívemet félelem és aggódás szúrta. Megfagytam, a szemeim kiszélesedtek.

 „Sajnálom.” Mondtam halkan. Ashton még mindig mérgesen nézett, de sóhajtott. „Most már valószínűleg haza kéne vigyelek.”

Az út vissza a házamig nagyon kínos volt. Nem volt semmi zene, semmi cigi, semmi beszélgetés. Úgy éreztem magam, mint egy idióta. Sírna akartam. Végre odaértünk a házhoz.

„Köszönöm.” Mondtam, majdnem suttogva, ahogy megálltunk. Kinyitottam az ajtót, majd magam mögött becsuktam.

„Hé,” Ashton hangja hallatszódott mögülem. Megfordultam és találkoztam a szemeivel. „A háromszög területe 180 fok. Várj, a francba. Csak vicceltem. Ez a szögek összege vagy mi.”
Egy kis mosoly csúszott az arcára. Visszamosolyogtam és jó éjszakát kívántam. Visszafordultam, hogy a bejárati ajtóhoz sétáljak és hallottam, ahogy Ashton hangos teherautója felgyorsul.